Sziasztok!
Sajnáljuk a késést, de Evelyne minden bizonnyal elfelejtette, nekem pedig sok a dolgom.
Köszönjük a sok biztatást. Reméljük ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket.
Jó Olvasást!
Ölel Benneteket,
Amelia & Evelyne
Melissa
Az egész testem rázza a sírás. A fejem is rettenetesen fáj, alig kapok levegőt, de mindent megérdemlek, hiszen majdnem elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját. A próbálkozást már rég feladtam, hogy kiszabaduljak a karjai közül, mert megmondta, hogy nem érdekli mit teszek vagy mondok, nem ereszt el. Ezzel csak egy baj van, míg a közelemben van képtelen leszek megnyugodni, képtelen leszek elfelejteni azokat a tekinteteket, amikor megláttak. Most is csak sajnálatból van itt velem, érzem. Sosem tenné ezt, ha a fiúk nem bízzák rá, hogy megbeszéljük a dolgokat és megnyugtasson. De én nem akarok beszélni vele, nem akarom, hogy ő legyen mellettem, egyedül akarok lenni, de nem tehetem meg, mert erősen tart. Bele sem akarok gondolni, hogy mit tettem volna, ha ők nem jelennek meg, de abba sem, ami most játszódhat le a fejükben. Mit gondolhatnak rólam? Már így is kialakult bennük egy kép, a múltam miatt, de a mai alakításommal, csak tettem még rá egy lapáttal. Hogy fogok a szemükbe nézni úgy, hogy tudom, hogy tudják mit akartam tenni. De ami még fáj, hogy szerintem már Norah is tudja. Biztos vagyok benne, hogy halálra aggódja magát miattam és magát fogja hibáztatni azért, amit tenni szerettem volna. Nem elég, hogy ma majdnem megerőszakolták és még Harryt is a nyakára küldtem, de még én is tettem azért, hogy rosszabbul érezze magát. Abban viszont bízom, hogy Harry képes volt hatni rá és tisztázódtak köztük a dolgok, szüksége van rá, ahogy nekem is szükségem lenne Louisra, de nem így, nem sajnálatból, hanem mert ő is úgy szeretné.
- Bármi is jár most a fejedben, felejtsd el - sóhajt fel. - Itt vagyok veled, nem kell magadban tartanod, amit érzel, engedd szabadjára.
- Ahogy tegnap is megtettem és te egyből leléptél? - kérdem ingerülten, miközben az arcom törölgetem. - Megosztottam veled, amit sosem akartam és te magamra hagytál, most is csak azért vagy itt mert a többiek megkértek rá. Nem kell őrizned nem megyek sehová. Csak menj el, jó?
- Nem azért mentem el, amire te gondolsz - fújja ki a levegőt. - Ahogy most sem azért vagyok itt, mert a fiúk megkértek rá. Ha akartam volna Zayn itt marad veled és én mehettem volna...
- Akkor miért nem kérted meg - csattanok fel. - Miért nem kérdted meg és húztál el a francba?
- Mert én nem akartam ezt - jelenti ki dühösen. - Én akarok melletted lenni, nekem kell itt lennem és nem neki.
- Kell? Egy úgy mondod, mintha akaratod ellenére kényszerítenének rá. Nem kell a sajnálatod Louis, nem kell semmi! - húzódom el tőle, amint enyhül a szorítása.
- A francba is! Én akarok itt lenni, értsd meg, hogy én akarom ezt! Lehet, hogy tegnap elmentem, de azért mert képtelen voltam a szemedbe nézni... magam hibáztattam. Én vittelek abba a buliba, hogy bemutassam neked a barátom, miattam történt minden. Ha nem megyünk oda, akkor semmi sem történt volna meg és még mindig bíznál bennem, elhinnéd, hogy fontos vagy nekem és szeretlek, de látom a szemeidben, hogy képtelen vagy rá, látom bennük, hogy mekkora fájdalmat okoztam neked...
- Nathen, akkor is megtalált volna, ha nem ott találkozunk, de ez nem számít, hiszen eszembe jutatta, hogy szerethetetlen vagyok, hogy senkinek sem kellek és ez így van jól.
- Ne mond ezt - rázza a fejét. - Nem igaz, sosem volt igaz. Nem szabad hinned neki, mert azért teszi, hogy neked fájdalmat okozzon, te pedig hagyod neki, ne tedd!
- Miért akarsz nekem több fájdalmat okozni? - pillantok rá könnyes tekintettel.
- Sosem akartam neked ártani, hinned kell nekem. Ez lenne az utolsó dolog a Földön, amit szeretnék. Te is tudod, hogy milyen fontos vagy nekem, tudod, csak elnyomod magadban, mert ez a barom állat elhitette vele, hogy így van, de nincs igaza - fogja meg a kezem, amit én el is rántok tőle. - Amikor megláttalak vele, nagy erőfeszítést kellett tegyek, hogy ne rohanjak oda hozzá és verjem agyon, de láttam a kétségbeesett arcod, a szenvedésed és akkor már semmi sem volt fontos, csak az, hogy megnyugtassalak. Csak az érdekelt, hogy te jól legyél, mert tudtam, hogy a fiúk elintézik majd.
- Hazudsz! - vágom hozzá. - Minden szavad hazugság, hagyd abba...
- Nem! - jelnti ki. - Nem hazudok és neked is el kell hinned, hogy ez az igazság, mert így van. Képtelen lennék a szemedbe mondani, hogy fontos vagy nekem ha nem lenne így. És ezt be is fogom neked bizonyítani.
- Semmit sem kell bebizonyítanod - emelem rá tekintetem. - Nem akarom, hogy próbálkozz, mert semmit sem érnél vele. Nem kell kedvesnek lenned, mikor tudom, hogy undorotsz a múltamtól, nem kell tőled semmi, csak annyit szeretnék, hogy menj el és hagyj magamra, csak ezt kérem tőled... - suttogom.
- Akkor - teszi alám alá az ujját, majd emeli fel, hogy a szemébe nézhessek - mond a szemembe, hogy nem szeretsz, hogy nem vagyok fontos neked, hogy nincs rám szükséged. Ha ezt meg tudod tenni, akkor elmegyek és nem kell többet beszélned velem, csak ha muszáj, de ne azért taszíts el magadtól, mert félsz, hanem, mert nem vagyok már neked fontos.
Pontosan tudja, hogy erre képtelen lennék. Azért kéri, hogy ezt mondjam, mert tudja, hogy nem tudom kiejteni az ajkaimon azt a két szót, ami oly nagy hatalommal bír. Ha mégis sikerülne, mindenkinek hazudnék, mert egyáltalán nem igaz. Sajnos, hiába ment el és hagyott magamra a tegnap, nem tudom őt utálni. Szeretem. Ha egyszer már közel engedtem magamhoz és megbíztam benne, képtelenség elengedni. Nem tudok a szemébe nézni és azt mondani, hogy nem szeretem, hogy menjen el, mert én magam sem akarom ezt. Legbelül nem, csak a makacs énem szeretné, én magam nem. Sóhajtva hunyom le a szemeim, majd nyitom ki ajkam, de képtelen vagyok megszólalni. Ujjaival letörli a kicsorduló könnyeim, mire én lassan felnyitom szemeim.
- Miért csinálod ezt velem? - kérdem halkan. - Miért akarod, hogy fájon?
- Nem akarom - rázza meg a fejét - csak annyit szeretnék, hogy bíz bennem, mert tudod, hogy képtelen lennék neked hazudni. Egyszer meggyőztelek, nem adtam fel és nagyon örülök neki, de most úgy érzem, hogy teljesen ellöksz magadtól és nem fogom megnyerni a csatát, ha most elengedlek. Nem akarlak elveszíteni.
- Nem megy... - motyogom. - Nem tudom kimondani a szavakat, mivel mindketten tudjuk, hogy hazudnék, de képtelen vagyok most bárkiben is megbízni, még magamban sem bízom... hiszen majdnem... - csuklik el a hangom. - ... majdnem lefeküdtem vele, csak, hogy leszálljon rólunk.
- Sosem engedtem volna, hogy megtedd! - jelenti ki. - Csak kétségbe vagy esve és menekülni szeretnél, amit megértek, de azzal nem érted volna el, hogy békén hagyjon. Ismerem őt, hazug és sosem tartja be a szavát, ha ő nem jól jön ki belőle és te is tudod, hogy ő ezt élvezi, nem állt volna le, csak neked okozott volna fájdalmat, utána pedig élvezte volna, ahogy szenvedsz.
- Hogy vagy képes itt ülni mellettem, amikor tudod, hogy milyen voltam?
- Mert szeretlek - fogja kezei közé az arcom, miközben folyamatosan törli a könnyeim. - Nem számít mit tettél milyen voltál, már nem az vagy. Én nem azt a lányt ismerem, nyomát sem látom. És ha az is lennél, nem lennék képes távol tartani magam tőled, mert fontos vagy nekem. Tudom, hogy nem lesz most könnyű veled, de nem fogom feladni, el fogom érni, hogy újra bíz bennem, bármilyen nehéz is lesz.
- Ki kell mennem a mosdóba - szólalok meg pár csendes perc után.
- Rendben - sóhajt fel - de semmi butaságot ne csinálj.
Lassan mászom ki az ágyból, majd állok a lábaimra, ami nem valami jó ötlet, mert még mindig remegnek, de tudom, hogy képes vagyok erőt venni magamon és elindulni. Amint átlépem a küszöböt egyből kulcsra zárom az ajtót, nem akarom, hogy utánam jöjjön, csak egy kicsit szeretnék magamba lenni és ezt neki is meg kell értenie.
A tükör elé állva, tudom, hogy nem kellene meglepődnöm, de mégis megtettem. Szemeim vörösek és duzzadtak a sok sírástól. A polcon lévő hajgumival felkötöm a hajam, majd újból a tükörbe nézek és megdermedek. Nyom. Ott a nyoma a megjelölésének a nyakamon. Nem! Hogy engedhettem, hogy ez megtörténjen? Hogy voltam képes elmenni oda, egy ilyen borzasztó tervvel? Igaza van Louisnak, tudhattam volna, hogy nem szállna le rólunk, ha megkapott volna.. Csak élvezte volna a helyzetet, hogy engem szenvedni láthat. Bele sem akarok gondolni, hogy mit éreztem volna akkor, ha megteszem és ő a szemembe röhög, hogy sikerült átvernie. Szinte biztos vagyok benne, hogy bolondokházába kerültem volna.
Sóhajtva dobom le magamról a ruháim, majd állok be a zuhanyzókabinba, hogy lemossam magamról az érintését. Tudom, hogy ezzel az emlékeket nem tűntethetem el, de legalább nem érzem magamon a szagát. A víz alatt könnyeim újból megeredtek, de már nem érdekelt. Tisztában vagyok vele, hogy az elkövetkezendő napokban ilyen leszek. Mindenkinek az agyára fogok menni a viselkedésemmel. Piát akarok majd és szabadságot, de tudom, hogy míg ezek az emberek körülöttem vannak, nem kaphatom meg őket. Vigyázni fognak rám, mert tudják, hogy mindenre képes vagyok.
- Mel - kopog Louis az ajtón, majd próbálja kinyitni azt. - Miért zártad be? Azonnal nyisd ki az ajtót, ne csinálj butaságot.
- Nem csináltam semmit - tárom ki előtte az ajtót. - Csak egyedül akartam lenni - suttogom.
- Hoztam neked ruhát - adja át a darabokat, halvány mosollyal az arcán.
- Kösz - veszem el tőle, majd zárom be előtte az ajtót és öltözöm fel.
- Tudom, hogy nemet fogsz mondani, de nem érdekel - szólal meg Louis, amint kilépek. - Enned kell valamit. Zayn mondta, hogy ma még semmit sem ettél, pedig te magad is tudod, hogy ez nem helyes. Most szépen lemegyünk és eszel egy kicsit - áll elém, apró bólintással jelzem, hogy rendben, bár kétlem, hogy le tudnék bármit is nyelni.
Fejem lehajtva sétálok Louis mellett, miközben ő a kezem fogja. Megpróbáltam kirántani, de nem engedte így beletörődtem. Úgy vigyáz rám, mintha egy baba lennék, akit meg kell védeni mindentől, bár mindezek után nem is csodálkozom, hogy nem akar elengedni maga mellől. De pontosan tudja, hogy nem lesz velem könnyű. Hiába mondja, hogy szeret és fontos vagyok neki, a tudatalattim képtelen hinni neki.
Egy asztal mellett megállunk. Tudom, hogy a többiek is ott ülnek, de én még képtelen vagyunk a szemükbe nézni, így továbbra is padlót kémelelem. Mit fogok mondani Norahnak? Biztos vagyok benne, hogy haragszik rá, azért amit tenni készültem, hiszen ő megmondta, hogy ne tegyem, de én nem hallgattam rá.
- Kibékültetek? - hallom meg Zayn hangját. - Minden rendben vele?
- Nem békültünk ki - sóhajt fel Louis. - Kikészült, de jól lesz, mert már nem hagyom magára, csak ezt neki is el kéne fogadnia.
- Na végre - mondja Niall. - Tudjuk, hogy nem lesz könnyű, de azt is, hogy képes vagy rá, mivel szereted és ezt ő is el fogja neked hinni - bíztatja.
- Gyere ülj le mellénk Mel - szólal meg kedvesen Liam, mire én lassan emelem rá tekintetem. - Gyere - mosolyog.
Bizonytalanul foglalok helyet mellette. Tudom, hogy próbálnak úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna, de nem nagyon sikerül nekik. Látom rajtuk, de inkább nem mondok semmit, jobb ha rájuk hagyom az egészet.
Louis levest rendelt nekem, ami már meg is érkezett, de még semmit sem ettem belőle.
- Enned kell - suttogja a fülembe - csak egy kicsit, a kedvemért - helyezi kezét a combomra, mire én összerezzenek. - Itt vagyok veled - folytatja - nem fog senki sem bántani, de szükséged van egy kis ételre.
Remegő kézzel emelem a számhoz a kanalad, majd nyelem le a tartalmát. Éhes vagyok, de mégis úgy érzem, ha pár kanálnál többet kényszerítek magamba visszajönne, így a felét sikerül csak megennem.
- Hogy van Norah? - kérdem csendesen, most először megszólalva. Magamon érzem a tekintetüket, így lassan felemelem a fejem, majd Zaynre nézek. - Sajnálom, amit tettem - suttogom.
- Nem haragszom rád - sóhajt fel - de örülök, hogy időben odaértünk, de soha többet ne tégy ilyet rendben? - aprót bólintok. - Az előbb mikor nála voltunk, nyugodt volt. Kibékültek Harryvel, de amikor megtudta, hogy mire készültél aggódni kezdett érted, nagyon... Beszélni akar veled.
- Tudom, hogy butaság volt és megérdemlem majd, amit a fejemhez fog vágni, mert igaza van, de még nem állok rá készen.
- Ma már biztosan nem találkozol vele - néz rám Niall. - De készülj fel, hogy holnap reggel hozzád vezet majd először az útja.
Lassan elköszöntük a többiektől, akik mind sorba megöleltek és próbáltak megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, idővel. Ezzel csak annyit értek el, hogy a könnyeim újból megindultak és szép lassan Louis karjai közt, amiből szerettem volna kibontakozni, de nem engedte, álomba merültem. A holnapi nap kemény lesz. Norah biztosan ki fog oktatni és mikor felébredek még Louis is itt lesz nekem, akivel még mindig nem tudom mi legyen. Nem akar elengedni és be akarja bizonyítani nekem, hogy tényleg szeret, de én ezt még képtelen vagyok elfogadni. Abban sem vagyok bizots, hogy valaha képes leszek-e rá. Először sem volt könnyű kimászni a szakadékból, de most még nehezebb lesz és nem biztos, hogy sikerülni fog egyhamar...
- Bármi is jár most a fejedben, felejtsd el - sóhajt fel. - Itt vagyok veled, nem kell magadban tartanod, amit érzel, engedd szabadjára.
- Ahogy tegnap is megtettem és te egyből leléptél? - kérdem ingerülten, miközben az arcom törölgetem. - Megosztottam veled, amit sosem akartam és te magamra hagytál, most is csak azért vagy itt mert a többiek megkértek rá. Nem kell őrizned nem megyek sehová. Csak menj el, jó?
- Nem azért mentem el, amire te gondolsz - fújja ki a levegőt. - Ahogy most sem azért vagyok itt, mert a fiúk megkértek rá. Ha akartam volna Zayn itt marad veled és én mehettem volna...
- Akkor miért nem kérted meg - csattanok fel. - Miért nem kérdted meg és húztál el a francba?
- Mert én nem akartam ezt - jelenti ki dühösen. - Én akarok melletted lenni, nekem kell itt lennem és nem neki.
- Kell? Egy úgy mondod, mintha akaratod ellenére kényszerítenének rá. Nem kell a sajnálatod Louis, nem kell semmi! - húzódom el tőle, amint enyhül a szorítása.
- A francba is! Én akarok itt lenni, értsd meg, hogy én akarom ezt! Lehet, hogy tegnap elmentem, de azért mert képtelen voltam a szemedbe nézni... magam hibáztattam. Én vittelek abba a buliba, hogy bemutassam neked a barátom, miattam történt minden. Ha nem megyünk oda, akkor semmi sem történt volna meg és még mindig bíznál bennem, elhinnéd, hogy fontos vagy nekem és szeretlek, de látom a szemeidben, hogy képtelen vagy rá, látom bennük, hogy mekkora fájdalmat okoztam neked...
- Nathen, akkor is megtalált volna, ha nem ott találkozunk, de ez nem számít, hiszen eszembe jutatta, hogy szerethetetlen vagyok, hogy senkinek sem kellek és ez így van jól.
- Ne mond ezt - rázza a fejét. - Nem igaz, sosem volt igaz. Nem szabad hinned neki, mert azért teszi, hogy neked fájdalmat okozzon, te pedig hagyod neki, ne tedd!
- Miért akarsz nekem több fájdalmat okozni? - pillantok rá könnyes tekintettel.
- Sosem akartam neked ártani, hinned kell nekem. Ez lenne az utolsó dolog a Földön, amit szeretnék. Te is tudod, hogy milyen fontos vagy nekem, tudod, csak elnyomod magadban, mert ez a barom állat elhitette vele, hogy így van, de nincs igaza - fogja meg a kezem, amit én el is rántok tőle. - Amikor megláttalak vele, nagy erőfeszítést kellett tegyek, hogy ne rohanjak oda hozzá és verjem agyon, de láttam a kétségbeesett arcod, a szenvedésed és akkor már semmi sem volt fontos, csak az, hogy megnyugtassalak. Csak az érdekelt, hogy te jól legyél, mert tudtam, hogy a fiúk elintézik majd.
- Hazudsz! - vágom hozzá. - Minden szavad hazugság, hagyd abba...
- Nem! - jelnti ki. - Nem hazudok és neked is el kell hinned, hogy ez az igazság, mert így van. Képtelen lennék a szemedbe mondani, hogy fontos vagy nekem ha nem lenne így. És ezt be is fogom neked bizonyítani.
- Semmit sem kell bebizonyítanod - emelem rá tekintetem. - Nem akarom, hogy próbálkozz, mert semmit sem érnél vele. Nem kell kedvesnek lenned, mikor tudom, hogy undorotsz a múltamtól, nem kell tőled semmi, csak annyit szeretnék, hogy menj el és hagyj magamra, csak ezt kérem tőled... - suttogom.
- Akkor - teszi alám alá az ujját, majd emeli fel, hogy a szemébe nézhessek - mond a szemembe, hogy nem szeretsz, hogy nem vagyok fontos neked, hogy nincs rám szükséged. Ha ezt meg tudod tenni, akkor elmegyek és nem kell többet beszélned velem, csak ha muszáj, de ne azért taszíts el magadtól, mert félsz, hanem, mert nem vagyok már neked fontos.
Pontosan tudja, hogy erre képtelen lennék. Azért kéri, hogy ezt mondjam, mert tudja, hogy nem tudom kiejteni az ajkaimon azt a két szót, ami oly nagy hatalommal bír. Ha mégis sikerülne, mindenkinek hazudnék, mert egyáltalán nem igaz. Sajnos, hiába ment el és hagyott magamra a tegnap, nem tudom őt utálni. Szeretem. Ha egyszer már közel engedtem magamhoz és megbíztam benne, képtelenség elengedni. Nem tudok a szemébe nézni és azt mondani, hogy nem szeretem, hogy menjen el, mert én magam sem akarom ezt. Legbelül nem, csak a makacs énem szeretné, én magam nem. Sóhajtva hunyom le a szemeim, majd nyitom ki ajkam, de képtelen vagyok megszólalni. Ujjaival letörli a kicsorduló könnyeim, mire én lassan felnyitom szemeim.
- Miért csinálod ezt velem? - kérdem halkan. - Miért akarod, hogy fájon?
- Nem akarom - rázza meg a fejét - csak annyit szeretnék, hogy bíz bennem, mert tudod, hogy képtelen lennék neked hazudni. Egyszer meggyőztelek, nem adtam fel és nagyon örülök neki, de most úgy érzem, hogy teljesen ellöksz magadtól és nem fogom megnyerni a csatát, ha most elengedlek. Nem akarlak elveszíteni.
- Nem megy... - motyogom. - Nem tudom kimondani a szavakat, mivel mindketten tudjuk, hogy hazudnék, de képtelen vagyok most bárkiben is megbízni, még magamban sem bízom... hiszen majdnem... - csuklik el a hangom. - ... majdnem lefeküdtem vele, csak, hogy leszálljon rólunk.
- Sosem engedtem volna, hogy megtedd! - jelenti ki. - Csak kétségbe vagy esve és menekülni szeretnél, amit megértek, de azzal nem érted volna el, hogy békén hagyjon. Ismerem őt, hazug és sosem tartja be a szavát, ha ő nem jól jön ki belőle és te is tudod, hogy ő ezt élvezi, nem állt volna le, csak neked okozott volna fájdalmat, utána pedig élvezte volna, ahogy szenvedsz.
- Hogy vagy képes itt ülni mellettem, amikor tudod, hogy milyen voltam?
- Mert szeretlek - fogja kezei közé az arcom, miközben folyamatosan törli a könnyeim. - Nem számít mit tettél milyen voltál, már nem az vagy. Én nem azt a lányt ismerem, nyomát sem látom. És ha az is lennél, nem lennék képes távol tartani magam tőled, mert fontos vagy nekem. Tudom, hogy nem lesz most könnyű veled, de nem fogom feladni, el fogom érni, hogy újra bíz bennem, bármilyen nehéz is lesz.
- Ki kell mennem a mosdóba - szólalok meg pár csendes perc után.
- Rendben - sóhajt fel - de semmi butaságot ne csinálj.
Lassan mászom ki az ágyból, majd állok a lábaimra, ami nem valami jó ötlet, mert még mindig remegnek, de tudom, hogy képes vagyok erőt venni magamon és elindulni. Amint átlépem a küszöböt egyből kulcsra zárom az ajtót, nem akarom, hogy utánam jöjjön, csak egy kicsit szeretnék magamba lenni és ezt neki is meg kell értenie.
A tükör elé állva, tudom, hogy nem kellene meglepődnöm, de mégis megtettem. Szemeim vörösek és duzzadtak a sok sírástól. A polcon lévő hajgumival felkötöm a hajam, majd újból a tükörbe nézek és megdermedek. Nyom. Ott a nyoma a megjelölésének a nyakamon. Nem! Hogy engedhettem, hogy ez megtörténjen? Hogy voltam képes elmenni oda, egy ilyen borzasztó tervvel? Igaza van Louisnak, tudhattam volna, hogy nem szállna le rólunk, ha megkapott volna.. Csak élvezte volna a helyzetet, hogy engem szenvedni láthat. Bele sem akarok gondolni, hogy mit éreztem volna akkor, ha megteszem és ő a szemembe röhög, hogy sikerült átvernie. Szinte biztos vagyok benne, hogy bolondokházába kerültem volna.
Sóhajtva dobom le magamról a ruháim, majd állok be a zuhanyzókabinba, hogy lemossam magamról az érintését. Tudom, hogy ezzel az emlékeket nem tűntethetem el, de legalább nem érzem magamon a szagát. A víz alatt könnyeim újból megeredtek, de már nem érdekelt. Tisztában vagyok vele, hogy az elkövetkezendő napokban ilyen leszek. Mindenkinek az agyára fogok menni a viselkedésemmel. Piát akarok majd és szabadságot, de tudom, hogy míg ezek az emberek körülöttem vannak, nem kaphatom meg őket. Vigyázni fognak rám, mert tudják, hogy mindenre képes vagyok.
- Mel - kopog Louis az ajtón, majd próbálja kinyitni azt. - Miért zártad be? Azonnal nyisd ki az ajtót, ne csinálj butaságot.
- Nem csináltam semmit - tárom ki előtte az ajtót. - Csak egyedül akartam lenni - suttogom.
- Hoztam neked ruhát - adja át a darabokat, halvány mosollyal az arcán.
- Kösz - veszem el tőle, majd zárom be előtte az ajtót és öltözöm fel.
- Tudom, hogy nemet fogsz mondani, de nem érdekel - szólal meg Louis, amint kilépek. - Enned kell valamit. Zayn mondta, hogy ma még semmit sem ettél, pedig te magad is tudod, hogy ez nem helyes. Most szépen lemegyünk és eszel egy kicsit - áll elém, apró bólintással jelzem, hogy rendben, bár kétlem, hogy le tudnék bármit is nyelni.
Fejem lehajtva sétálok Louis mellett, miközben ő a kezem fogja. Megpróbáltam kirántani, de nem engedte így beletörődtem. Úgy vigyáz rám, mintha egy baba lennék, akit meg kell védeni mindentől, bár mindezek után nem is csodálkozom, hogy nem akar elengedni maga mellől. De pontosan tudja, hogy nem lesz velem könnyű. Hiába mondja, hogy szeret és fontos vagyok neki, a tudatalattim képtelen hinni neki.
Egy asztal mellett megállunk. Tudom, hogy a többiek is ott ülnek, de én még képtelen vagyunk a szemükbe nézni, így továbbra is padlót kémelelem. Mit fogok mondani Norahnak? Biztos vagyok benne, hogy haragszik rá, azért amit tenni készültem, hiszen ő megmondta, hogy ne tegyem, de én nem hallgattam rá.
- Kibékültetek? - hallom meg Zayn hangját. - Minden rendben vele?
- Nem békültünk ki - sóhajt fel Louis. - Kikészült, de jól lesz, mert már nem hagyom magára, csak ezt neki is el kéne fogadnia.
- Na végre - mondja Niall. - Tudjuk, hogy nem lesz könnyű, de azt is, hogy képes vagy rá, mivel szereted és ezt ő is el fogja neked hinni - bíztatja.
- Gyere ülj le mellénk Mel - szólal meg kedvesen Liam, mire én lassan emelem rá tekintetem. - Gyere - mosolyog.
Bizonytalanul foglalok helyet mellette. Tudom, hogy próbálnak úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna, de nem nagyon sikerül nekik. Látom rajtuk, de inkább nem mondok semmit, jobb ha rájuk hagyom az egészet.
Louis levest rendelt nekem, ami már meg is érkezett, de még semmit sem ettem belőle.
- Enned kell - suttogja a fülembe - csak egy kicsit, a kedvemért - helyezi kezét a combomra, mire én összerezzenek. - Itt vagyok veled - folytatja - nem fog senki sem bántani, de szükséged van egy kis ételre.
Remegő kézzel emelem a számhoz a kanalad, majd nyelem le a tartalmát. Éhes vagyok, de mégis úgy érzem, ha pár kanálnál többet kényszerítek magamba visszajönne, így a felét sikerül csak megennem.
- Hogy van Norah? - kérdem csendesen, most először megszólalva. Magamon érzem a tekintetüket, így lassan felemelem a fejem, majd Zaynre nézek. - Sajnálom, amit tettem - suttogom.
- Nem haragszom rád - sóhajt fel - de örülök, hogy időben odaértünk, de soha többet ne tégy ilyet rendben? - aprót bólintok. - Az előbb mikor nála voltunk, nyugodt volt. Kibékültek Harryvel, de amikor megtudta, hogy mire készültél aggódni kezdett érted, nagyon... Beszélni akar veled.
- Tudom, hogy butaság volt és megérdemlem majd, amit a fejemhez fog vágni, mert igaza van, de még nem állok rá készen.
- Ma már biztosan nem találkozol vele - néz rám Niall. - De készülj fel, hogy holnap reggel hozzád vezet majd először az útja.
Lassan elköszöntük a többiektől, akik mind sorba megöleltek és próbáltak megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, idővel. Ezzel csak annyit értek el, hogy a könnyeim újból megindultak és szép lassan Louis karjai közt, amiből szerettem volna kibontakozni, de nem engedte, álomba merültem. A holnapi nap kemény lesz. Norah biztosan ki fog oktatni és mikor felébredek még Louis is itt lesz nekem, akivel még mindig nem tudom mi legyen. Nem akar elengedni és be akarja bizonyítani nekem, hogy tényleg szeret, de én ezt még képtelen vagyok elfogadni. Abban sem vagyok bizots, hogy valaha képes leszek-e rá. Először sem volt könnyű kimászni a szakadékból, de most még nehezebb lesz és nem biztos, hogy sikerülni fog egyhamar...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése